Volt egyszer egy nő, aki régóta nem csomózott. Régen nap mint nap kötött – makramét, karkötőt, álmot. De aztán az élet gyorsabb lett. A keze elfoglalt lett. A szíve is. A fonalai pedig egy fiók mélyére kerültek – ott porosodtak, csendesen.

Egyik reggel azonban, amikor a világ még álmosan pislogott, a nő takarítani kezdett. Régi dobozokat nyitott ki, régi emlékeket szellőztetett meg. És akkor megtalálta azt a színes kis gombolyagot. Az „elfeledett szálat”.

Kezébe vette. A fonal ismerős volt. Meleg. Megnyugtató. Mintha megszólalt volna.

Leült az ablak mellé, és a világ zaját kizárva, újra elkezdett csomózni. Az ujjai először bizonytalanul mozogtak, de aztán emlékezni kezdtek. A mozdulatok jöttek maguktól. A csomók megint történeteket meséltek – rég elfeledett vágyakról, félbemaradt álmokról.

És ahogy a nap lassan végigkúszott az asztalon, a fonal is új értelmet nyert. Már nem csak dísz volt – hanem újrakezdés.

A nő nem beszélt róla senkinek. Nem kellett. A csomók mindent elmondtak.